American Music Awards(AMA)- 1990

gondoltam nem irom ki Slash könyvéből ezt az eseményt hanem inkább megmutatom videón.....
a végén lekapcsolják a mikrofonjukat mert láthatóan részegek és hallhatóan csúnyán beszélnek....
Slash szerint ezért késnek az élő adások ma már pár másodpercet-az AMA-,-hogy ki tudják sipolni a nem oda illő szavakat..mert akkor ők ott....csúnyán beszéltek....mondjuk ebben van valami :D

Slash könyvéből

1989 volt. Amikor az Appetite For Destruction turné véget ért, gyámoltalanul, kényelmetlen érzésekkel kerültem vissza Los Angeles-be. 2 éve először úgy éreztem, hogy nincs hely, ahová mehetnék, nincs semmi dolgom reggel, amikor felkelek. Olyan sokáig voltam távol, hogy úgy tűnt, semmi sem köti le a figyelmem, az élet mindennapi dolgai pedig nagyon távol kerültek tőlem. Bizonytalan voltam abban is, hogy mennyire az én dolgom elmenni a közértbe, amikor 1 héttel korábban még Japánban adtam koncertet a legnagyobb csarnokokban. Elég sokáig voltam távol ahhoz, hogy elfelejtsem, egykoron még saját magamnak vettem meg a piát és a cigit. De aminek még jobban hiányát éreztem, az a félelmetes érzés, hogy minden este koncertezhetek.

Izzy felhívott és elmentünk egy haver haverjához, akit most az egyszerűség kedvéért hívjunk Billnek. Ausztráliában újra kipróbáltuk az anyagot, szóval amikor hazaértünk a vágy megvolt bennünk, hogy folytassuk. Emellett a 2 évnyi folyamatos turnézás után mindketten úgy éreztük, hogy megérdemeljük. Billnek jó érzéke volt a drogokhoz és mindig tartott otthon jó néhány fajtát, szóval nagylelkű fazon volt. Amikor kezdesz híressé válni, néhány tipikus dolog is megtörténik veled Hollywoodban. Amikor egy báron kívül vagy, mindenki azt akarja, hogy menj be és rendelj magadnak piát. Bemész a klubba és akár akarod, akár nem, azonnal az éjszakai élet szereplőjévé válsz. Amikor ez velünk kezdődött, semmit sem tartottam unalmasabbnak ennél. Hollywood ugyanaz az öreg szar volt és minél többen ismertek, annál kevésbé szerettem. A fazonok száma, akik bulizni akartak velem megnégyszereződött, így a lehetőségeim egyre korlátozottabbak lettek és visszatekintve akkori magamra, nem csodálkozom azon, hogy a heroin rabjává váltam. Ebben az új státuszomban már nem akartam sztriptíz bárokba járni vagy csajokat felszedni. Az egyetlen dolog, amire vágytam az volt, hogy eljussak Billhez és drogozhassak. Egy hosszú, rémálmokkal teli heroin-függőség kezdete volt ez, mely 1989-től 1991-ig tartott.

Barátnők jelentős sorozatán mentem keresztül ez idő tájt. Csak körbenéztem és marokszámra akadtak lányok, minden este más. Ekkor támadt a menedzseremnek az a nagyszerű ötlete, hogy adjak át egy díjat valakinek az MTV Video Music Awards díjkiosztón. Már nem is emlékszem, hogy kinek adtuk át, de arra igen, hogy Traci Lords-szal együtt adtuk át. A színfalak mögött találkoztunk és azonnal randizni kezdtünk. Furcsa volt a szituáció. Viszonylag híres voltam, de egyben hírhedt is, szakadt, mocskos életvitelem miatt. Akkoriban mintegy 15 millió dollárom lehetett a bankban, de nem változtattam az életvitelemen, nem volt autóm, boldog voltam az egyszobás lakásomban, ami lényegében úgy nézett ki, mint egy szokásos szállodai szoba, de nem is hiányzott több. Ugyanakkor viszont tudtam, hogy hogyan lehetek úriember. Ez az, amire Traci Lords-nak szüksége volt, amikor valakivel randizni ment. Szóval megtaláltuk egymást.

De Traci nem akart nyilvános helyeken mutatkozni velem, így aztán nevetséges dolgokba kényszerített. Ha olyan helyre mentünk, ahová fontosabb emberek is hivatalosak voltak, mindig utána kellett megérkeznem és el kellett játszanunk, hogy csak véletlenül találkoztunk odabent. Természetesen feltűnő jelenség voltam, így minden alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy valamelyik hátsó kijáraton távozzunk. Amennyire én értettem, azt akarta elkerülni, hogy valami olcsó groupie kurvának tekintsék vagy azokhoz a pornós csajokhoz hasonlítsák, akik akkoriban szerettek olyan srácokkal mutatkozni, mint amilyen én voltam. Én sosem gondoltam ezt róla és nem is értettem azokat, akik igen. Valójában az egyetlen ok, amiért tudtam, hogy ő kicsoda az az volt, hogy láttam egy filmben egy teljesen kicsavart pózban és csodálatosan nézett ki. Nagyon nagyra értékeltem ezt és úgy tűnt, hogy ezzel más is így van. Nem értettem, hogy ő miért csinálja ezt az egész cirkuszt.

Természetesen, amikor elkezdtünk együtt járni, West Arkeen hozott nekem egy példányt a New Wave Hookers filmből, így kitapasztalhattuk, hogy mit is csinál. Nagyon szórakoztató volt, de egyben csábító is, mivel akkoriban mi még nem aludtunk együtt.
A kapcsolatunk aztán kezdett több gonddal járni, mint amennyit az egész megért.

Traci felhívott az egyik hét elején, hogy időpontot egyeztessünk és ugyanazon a napon West beállított egy rakás droggal. 2 napig nem aludtunk és amikor Traci beállított, hogy randizzunk, West és én épp’ a szőnyegen fetrengtünk és követ kerestünk. Tudtam, hogy jön, de nem tehettem mást, teljesen kész voltunk. Az egyetlen lény, aki mindezt elfogadta volna, az egy kábszeres csaj lett volna. A lakásom úgy nézett ki, mint egy rohadt disznóól és a helyzetet tovább rontotta West, mint egy ott lakó kis törpe. Kb. 162 cm magas volt, szálkás, szőke hajjal, ami eléggé ápolatlan volt a 2 napos kábszerezés után. Ott volt az az állandó vigyor az arcán, ami annál idegesítőbb volt, minél jobban be volt állva. Aznap délutánon annyira be volt állva, hogy nyíltan bámulta Tracit. Semmi sem tarthatta vissza attól, hogy a könyvespolcomról leemelje a New Wave Hookers-t, rámutasson a borítóra és megkérdezze tőle, ’Ez te vagy, nem? Te vagy Traci Lords!’ És csak vigyorgott rá.
Traci lassan körbenézett, majd azt mondta: ’Azonnal jövök. Valamit a kocsiban hagytam.’
’Rendben’ – mondtam. ’Aztán mehetünk.’ Nagyon be voltam állva és nem észleltem az idő múlását, de egy idő után rájöttem, hogy Traci túl messze ment ahhoz, hogy valaha is visszajöjjön.

Azt tettem, mint amit mindenki más tenne az újonnan jött pénzzel egy idő után. Vettem egy házat, amit a pénzügyi tanácsadóm javasolt. Még mindig nem volt fogalmam sem a jövőmet illetően vagy, hogy hogyan kezeljem a vagyonomat. Nem voltak anyagi jellegű törekvéseim semmilyen szinten sem. Nem költöttem túl sokat semmire és a pénz egy elvont dolog volt számomra. Találtam egy házat egyből a Laurel Canyon mellett, amit mindenki csak Walnut házként emlegetett. Eléggé magamon kívül voltam akkoriban. Emlékszem, a közvetítővel arról beszéltem, hogy hogyan alakítsuk át a fürdőszobát. A fürdőszobában álltunk és sorolta a munkálatokat, melyekre szükség lesz. ’Rendben, jó lesz haver’ – mondtam. Leültem a WC űlőke tetejére és elővettem 4 csíknyi kokaint. ’Kérsz egyet?’ – kérdeztem.
Elég kényelmetlenül érezte magát. ’Nem, köszönöm. Dolgozom.’ – mondta. ’Rendben, OK.’ – feleltem.
’Megcsinálom neked akkor.’ – mondtam. ’Nem csak erről van szó. De reggel 8 óra van’ – mondta bűnbánóan.
Abban a pillanatban én testesítettem meg mindazt a közhelyt és rémálmot, amit addig az a srác a rocksztárokról hallott. Ezt még jobban erősítette a tény, hogy azzal bízták meg, hogy elkészítse az extra fürdőszobámat egy nagy sarok-jacuzzival és egy, a fürdőszoba negyedét elfoglaló terráriummal a kígyóknak. A földtől a plafonig üvegfalat kellett építenie, hogy elkerítse a fürdőkádat, ami ráadásul emelt kád volt, valamint plexi üvegből készült lépcsőket, hogy akkor láthassam a kígyóimat, amikor csak kedvem tartja. Emellett már alig vártam, hogy a terráriumba fák kerüljenek és mindaz a sok szarság, amire a kígyóknak szüksége van. A házban mintegy 90 kígyóval és hüllővel éltem együtt.

Nem kellett hozzá látnoki képességgel rendelkezni, hogy belássuk, hogy ha ismét egy banda leszünk valaha, Izzynek, Duffnak, Stevennek és nekem el kell kezdenünk zenét írni, felkelteni iránta Axl érdeklődését és studióba kell vonulni. Folyamatosan próbáltunk és amikor összejött néhány dal, elmentünk Izzy lakására, hogy megnézzük, hogy hol is tart a dalszövegekkel. Nem volt nehéz rájönnünk. Épp a fürdőszobában végeztem a dolgomat, amikor észrevettem egy kb. 5 cm vastag koszréteget Izzy kádjában. Hetek óta nem használták, Izzy túl be volt állva ahhoz, hogy fürödjön. Aznap Axl is eljött és el kezdtünk dolgozni a ’Pretty Tied Up’ című dalon. Izzy elővett egy cintányért, dobverőket és néhány húrt és csinált belőlük egy szitárt. Nem is kell mondanom, Izzy nagyon keményen be volt lőve.
Soha nem kellett vele veszekednünk. Volt egy este, ami komolyan megijesztette és örökre letett a kábítószerekről. Bármi is volt az, Izzy annyira megijedt, hogy még beszélni sem mert róla. Csak az apját hívta fel, aki eljött érte Indiana-ból és hazavitte. Így szokott le Izzy a kábítószerről. Azóta is tiszta.

Mi folytattuk a munkát, de bármikor elkészültünk valamivel és szóltunk Axlnek, csak annyi volt a válasza, hogy a következő albumot ő és Izzy Indiana-ban írják majd meg. Nem értettem miért, hisz mindketten eljöttek Indiana-ból, ahogy lehetőségük volt Los Angeles-be utazniuk. És soha nem látszott rajtuk még a szándék sem arra vonatkozóan, hogy visszamenjenek oda. Végül Chicago-ban egyeztünk ki.
Doug Goldstein, akkori menedzserünkkel elmentem, hogy megnézzük, hogy hol fogunk lakni és próbálni. A Cabaret Metro-t választottuk, a város északi részén található híres rock klubot. Ez egy koncert helyszín, melynek az alagsorában van a Smart Bar nevű klub és az emeleten van egy színházterem is. Béreltünk egy 2 egységből álló barna téglaépületet néhány kilométerrel arrébb, a Clark Streeten, közvetlenül a mágnes vasút mellett. Minannyian odaköltöztünk a technikusainkkal, Adam Day-el és Tom Mayhew-val, a gyártási menedzsereinkkel és az új biztonsági emberünkkel, Earllel. Duff, Steven és a személyzet alul lakott, Axl, Izzy Earl és én pedig fent. Nekem jó volt, mert többnyire egyedül élhettem, mert Axl 1 hónappal később csatlakozott, Izzy pedig kevesebb, mint 1 órát töltött összesen a helyen. A szabadidőnkben Duff-fal azon voltunk, hogy próbáljuk magunkat minél jobb formában tartani. Ott volt a BMX-em, amit arra használtam, hogy a háztól a próbateremig eljussak, átugrassak bármin, ami elém került, a járda szélén egyensúlyozzak, stb. Jó gyakorlat volt. Néhanapján Duff-fal konditerembe is mentünk, rendszerint egyből a reggeli vodkánk után. Az egyik ilyen nyilvános konditerembe mentünk el Earllel súlyokat emelgetni. Farmerben voltunk, néha lenyomtunk párat 2 cigiszünet között. Pezsdítő élmény volt.
Minden este a Smart Bárban lógtunk. Nem nagyon keveredtünk az ottani emberekkel, de volt tucatnyi csaj velünk. Egy amolyan céllövölde volt ott, de végül egynél kötöttem ki. Megan volt a neve, 19 éves volt és az anyukájával, valamint az öccsével lakott a közeli külvárosban. Nagyon egzotikus kinézete volt, nagymellű, pezsgő, kedves lány.

Én tényleg megpróbáltam a bandával maradni, amikor Axl megjelent, de 2 esemény véget vetett a szeles városban tartózkodásomnak. Az egyik egy este történt, amikor piálásból hazajövet arra lettünk figyelmesek, hogy a banda olasz vacsorája a ház előtti járdán hever. Jól láttam, mert egész este a kocsi tetején feküdve utaztam, ahogy bárról-bárra utaztunk. A kedvenc olasz éttermünk a sarkon volt és Axl kidobálta az ablakon a zenekar vacsoráját azokra az emberekre, akik kiszimatolták, hogy ott lakunk és bekiabáltak neki az utcáról. Később tönkretette a teljes konyhát, összetört minden poharat a házban. És ahogy azt néhány nappal később megtudtunk, ezalatt érkezett meg Izzy a házhoz Indiana-ból. Lentről meglátta, hogy mi folyik ott, megfordult a kocsijával és elhajtott anélkül, hogy egy percre is bejött volna.
Így utólag úgy gondolom, hogy az első eset után észre kellett volna, hogy vegyük, hogy Axl nem boldog a helyen, de akkorra már elértünk arra a pontra, hogy engedtük, hogy csinálja a saját dolgait. Ki tudja, talán ha meghallgattuk volna, hogy mit akar és próbáltunk volna alkalmazkodni, akkor talán nem készült volna ki ennyire. De mégis, ki tudta volna megfejteni, hogy miért boldogtalan? Megjelent ezzel a nyavalygó hozzáállásával, amelynek nagyon nyomasztó okai lehettek, de őszintén szólva akkoriban engem jobban érdekelt Steven sora, mint Axlé. Nagy problémát jelentett, rengeteget kábítószerezett és a zenéje használhatatlanná vált. Először észre sem vettem, hogy a kábítószerét a hűtőben tárolja.

Amikor buliztunk, adtunk egymásnak anyagot, de valahogy sosem értettem, hogy Steven miért van sokkal jobban kiütve a többieknél. Egyszer csak ragyogó tekintettel a hűtőre mutatott: ’Hé haver, vajas tálca.’

’Persze, Steven’ – mondtam. És elindultam a hűtő felé, hogy kivegyek magamnak egy italt és visszajöttem anélkül, hogy valóban megnéztem volna, hogy igazat mond-e. Be volt állva és én nem vettem komolyan.

’Kipróbáltad?’ – kérdezte széles vigyorral. És továbbra is a hűtőre mutogatott, közben azt hajtogatva: ’Vajas tálca’.

’Igen haver, láttam’ – feleltem. ’Ez egy nagy hűtőszekrény egy igazán szép vajas tálcával.’

’Vajas tálca.’

’Szóval Steven, mit szeretnél valójában mondani?’

Végül Tom Mayhew fedezte fel. Hihetetlen mennyiségű kokaint tárolt Steven a vajas tálcában.

Az utolsó csepp a pohárban Axllel kapcsolatban az az eset volt, amihez köze volt néhány lánynak is, akiket a házba hoztak az egyik este. Megan elment én pedig otthon maradtam az ágyban. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy pár ember elhalad a szobám ajtaja előtt, lefelé Axl szobájába. Addig Axl a legtöbb időt egyedül töltötte, általában telefonált. Ez egy kivételes este volt. Az én szobám a ház elején volt, Axl szobájától pedig a nappali választotta el és egy hosszú – a vonatokra jellemző - folyosó. Kíváncsi voltam, hogy mi történik odaát, ezért kinéztem és azt láttam, hogy Earl, Steven, Axl és Tom Mayhew két szerencsés lánnyal szórakozik, akiket épp’ akkor szedtek fel. Egyre csak telt az idő, jól szórakoztunk, majd arra terelődött a téma, hogy a lányoknak szexelniük kellene mindnyájunkkal. Nagyon szívesen leszoptak mindenkit a szobában, ami nekem természetesnek tűnt, de nem akartak lefeküdni velünk. Valamiért nagyon felidegesítették Axlt. A lányoknak ésszerű magyarázatuk volt a dologra, de Axl könyörgött, hogy gondolják meg. A vita folytatódott egy ideig és elég nyugodt volt, de egyszer csak Axl agya eldurrant. Olyan vadállat módon küldte el őket, ami teljesen felesleges volt. A dolog érdekessége az volt, hogy az egyik lány apja a Chicago-i rendőrségnél vezető beosztásban volt. Legalábbis nekem ezt mondták. Aznap reggel összepakoltam és visszarepültem Los Angeles-be, majd néhány nap múlva Megan is utánam jött.

Amikor alkotói válságba kerülök, arra az a válaszom, hogy drogokkal tűzdelt önpusztító életmódba kezdek. Nem sokkal azután, hogy visszamentem Los Angeles-be, összebútoroztam Megannel és boldogok voltunk az új otthonunkban. Jó háziasszonynak bizonyult, mindig tiszta volt a lakás, főzött és nagyon otthonosan mozgott az új környezetben. Hamar lefeküdt, reggel konditerembe ment, utána pedig takarított és főzött. Este 10-11 körül lefeküdt, én pedig lent, a nappaliban fent voltam egész éjszaka. Néha a kanapén dalokat írtam, néha csak a kígyóimat nézegettem. Mire észbekaptam reggel lett, Megan felkelt és jól éreztük magunkat egészen addig, míg el nem fáradtam. Soha nem kérdezgetett és egy ideig ez nagyon jól működött. Minden állatnak nevet adtunk. Minden ’csinos’ vagy ’édes’ volt, én pedig rendszerint ’kedves’ voltam. Nemsokára elkezdtem a speedballt (erős kábítószer) és nagyon tetszettek a szer által okozott hallucinációs tünetek. Senki sem mutatta meg nekem korábban az anyagot, viszont tudtam, hogy a kokain és a heroin külön-külön nagyon jó anyag és tudtam, hogy együtt még jobbak lehetnek. A kokain felráz, a heroin pedig beállít és az utazás egy nagyszerű dolog lehet és a két anyag kiegészíti egymást. Először mindig a heroint lőttem be, csak aztán szívtam fel a kokaint. Ennek hatására valószínűleg rendszerint a szívroham küszöbén álltam. Ezeknek az estéknek a végén mindig úgy éreztem, hogy valaki figyel, ezért jó ötletnek tartottam, ha teljesen felfegyverkezve járkálok fel és alá a házamban. Vettem egy rakás fegyvert. Vettem egy .38 Specialt, egy .44 Magnumot és egy rakás pisztolyt. A .38-ast mindig a hátul, a nadrágomba dugva hordtam és amikor Megan aludni ment, én pedig elég heroint és kokaint fogyasztottam, körbe-körbe járkáltam a házban, különböző dolgokon gondolkodva, miközben egyre csak jöttek elő a látomásaimból eredő kis alakok. Láttam őket a függönyrúdról leesni vagy elszaladni a parkettán a szemem sarkából, de mire odanéztem, eltűntek. Akkoriban nem beszéltem senkivel sem és sokat rajzoltam. Életem során mindig olyan dolgokat rajzoltam, amelyek életem akkori szakaszában meghatározóak voltak a számomra. Akkoriban rengeteg dinoszauruszt és különböző logókat és terveket készítettek.
Le kellett volna rajzolnom azt a kis démoni lényt, akit sohasem sikerült rendesen megnéznem, hidd el, megpróbáltam. Amikor rendszeresen használtam speedballt, állandóan ott voltak. Kis pálcikaemberkék voltak, akiket messziről láttam egészen addig, amíg elkezdtek felmászni a kabátomon, ahogy belőttem magam. Próbáltam megismerni őket valamilyen módon, ahogy feküdtem a földön arra várva, hogy a szívverésem lelassuljon és néztem, ahogy a táncukat járják a szobában körülöttem. Gyakran gondoltam arra, hogy felébresztem Megant, hogy ő is meggyőződhessen róluk. Még fényképet is csináltam róluk a tükörben, amikor letelepedtek a vállamra vagy a hajamra. A drogdíleremnek is beszéltem róluk, aki teljesen megijedt a dologtól. Azon ritka alkalmakkor, amikor elhagytam a házat, hogy beszerezzem az anyagot, általában nála lőttem be magam, hogy lássam a kis emberkéket, amint felmásznak a karomon.

’Hé, látod őket?’ – kérdeztem tőle, a karomra mutatva. ’Látod azt a kis embert, igaz? Ott van.’

A díler pedig csak kifejezéstelen arccal nézett rám. Tapasztalt díler volt, hozzá volt szokva a drogosok különös viselkedéséhez. ’Jobb, ha elmész, haver’ – mondta. ’Nagyon ki vagy. Haza kellene menned.’ Nyílván nem tettem jót az üzletnek.
Az egyik este épp őrjáratot tartottam a házban a puskámmal. A hálószoba lépcsőn jöttem lefelé a nappaliba, majd ismét fel a hálószobába, a tetőtér felé, ahol Megan aludt. Ahogy felfelé tartottam, a fegyver elsült. A golyó átszakította a mennyezetet, bejutva a tetőtérbe, ahol a lány aludt. Még csak fel se kelt.

David tapasztalt volt a kábítószerezés tekintetében. Kikérdezett a droghasználati szokásaimról, arról, hogy milyen dolgokon megyek keresztül érzelmileg, fizikailag és a bandával kapcsolatban. Beszéltem egy kicsit, majd amikor rátértem a kis átlátszó emberkékre, félbeszakított. A beszélgetés sokkal bensőségesebb volt, mint ameilyet egy olyan emberrel folytatsz, akivel 8 éves korod óta nem beszéltél.

’Hallgass rám’ – mondta. ’Rossz irányba haladsz. Ha minden nap ilyen dolgokat látsz, az egyáltalán nem jó. Szellemileg mélyponton vagy, amikor ez történik veled.’ Megállt egy kicsit, majd folytatta: ’A tudatalattid sötét oldala felé fordultál. Mindenféle negatív energiának szolgáltatod ki magad.’

Annyira szét voltam csúszva, hogy nem értettem vele egyet. Azt gondoltam, hogy a látomásaim szórakoztatóak.

’Rendben, király!’ – mondtam. ’Gondolom ez nem jó nekem. Jó meglátás!’

Doug úgy látta, hogy itt az ideje, hogy közbe kell lépnie Steven lecsúszásának, ezért összehozott neki egy nyaralást egy exkluzív golfpálya mellett Arizonában. Én egy sokkal összetettebb állatfaj voltam – egy esetleges elvonókúra nem biztos, hogy jót tett volna és nem is igazán jutott senkinek sem eszébe. Valójában akkoriban senki sem tudott engem befolyásolni, az egyetlen dolog, amit tehettek, hogy bíztak abban, hogy magamtól is túl leszek az egészen. És én nagyon szerettem volna, sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan is kezdjek hozzá, miközben be voltam lőve a Walnut házban. Egy orvos Buprinexet írt fel nekem, ami kábítószer blokkoló szer. Több üveggel írt fel nekem. Minden jóindulat megvolt a srácban, viszont nem volt különösebben értékelhető tapasztalata az ilyen esetekben. Magamhoz vettem az összes üveget aznap este, amikor elhatároztam, hogy csatlakozom Doughoz és Stevenhez Arizonában. Jó gondolatnak látszott, az arizonai napsütés jó alkalomnak tűnt ahhoz, hogy megszabaduljak a függőségemtől. Szóltam Megannek, hogy néhány napra el kell mennem a banda ügyében, de négy nap múlva visszajövök. Lefoglaltam a repülőjegyet, rendeltem egy limuzint és felhívtam a dílert, aki a reülőtérre vezető út mellett lakott. Kigondoltam az egészet, szereztem elég kokaint és heroint, valamint nálam volt a Buprinex is, így minden adott volt egy jó hangulatú hétvégéhez a golfpályán. Nem szóltam Stevennek vagy Dougnak az érkezésemről, úgyhogy amikor a gép leszállt, egyedül voltam. Nem volt túl nagy nyüzsgés a városban, de ez nem különösebben érdekelt.

’Milyen messze van ez a hely?’ – kérdeztem a taxisofőrt.

’Körülbelül 45 percre, uram!’ – felelte.

’Rendben. Megállna valahol, ahol vehetek evőeszközöket?’ – kérdeztem. ’Van nálam egy kis ennivaló, amit szeretnék megenni.’

A sofőr úgy 20 perc vezetés után leparkolt egy Denny’s étteremnél. Bement, majd visszatért egy késsel és egy villával, melyek egy szalvétába voltak csavarva. ’Nagyszerű…’ – gondoltam.

’Uram!’ – szóltam. ’Figyeljen ide. Megállhatunk ismét valahol? Egy teljes készlet evőeszköz kellene.’

15 perc után ismét megálltunk és most kaptam egy kanalat is. Azonnal felhúztam a sofőr és közöttem lévő elválasztó üveget, elővettem a drogjaimat és megfőztem a vacsorát. Hátradőltem és egészen a hotelig nyugodtan pihentem. Arizona bozótos látképe egyből jobban tetszett, amit tovább fokozott a limó festett üvege.

Amikor megérkeztünk a golfpályához, azonnal a szobámba mentem. Nem egy átlagos hotelszoba volt, amilyenhez hozzá voltam szokva, mert nem úgy nézett ki, mint egy szálloda. Egy sor bungaló volt egy gyönyörű golfpályával övezve. A szobám nagyszerű volt, fehér, átlátszó függönnyel az ágy körül, egy kis, vályogszerű kandallóval, a fürdőszobában egy elkerített zuhanyzóval, az egész úgy nézett ki, mint egy szépen kialakított termálfürdő. Annyira megnyugtató volt, hogy úgy éreztem, mindezt semmi mással nem lehetne jobban megspékelni, mint egy kis kokainnal egész éjjen át, hogy a lelkem teljesen megnyugodjon. Gyorsan el is felejtettem, hogy az anyag, amit magammal hoztam csak 4 napra volt elegendő – olyan volt, mintha valamit ünnepelnék. Órákon belül kifogytam a heroinból. Ez jellemző kábítószer-függőkre: amikor be vagy lőve, egy olyan szép, elégedett állapotba kerülsz, minden jó és kellemes és ekkor kezdesz el tervezni, ekkor döntöd el, hogy mennyi anyagra van szükséged. Aztán elkezded fogyasztani az anyagot és minden megváltozik.

Aznap éjjel folyamatosan lőttem be magamnak az anyagot és teljesen elégedett voltam magammal, ahogy egyiket adtam be a másik után. Aztán a dolgok kezdtek elfajulni. Szörnyekkel kezdtem el hadakozni, akik az óriási ágyat körülvevő függöny másik oldalán voltak. Elkezdtem fel-le mozogni, hullámozni az ágyon, mintha csak egy testgyakorlatot végeznék. Ezt az árnyékboxot egészen reggelig végeztem, míg fel nem jött a nap és az árnyak el nem tűntek végleg. Ekkor fejeztem be az anyagozást. Amikor kikerültem a transzból, rájöttem, hogy meg kell keresnem Dougot és Stevent.
Először zuhanyozni mentem, hogy kijózanodjak. De előtte még szükségem volt egy utolsó lövésre. Nagyszerű érzés volt beállni az esőszerű zuhatagot képző luxus zuhanyrózsa alá. És ahogy ott álltam a meleg víz alatt, az anyag erősebben fejbe vert, mint az előző este, vagy bármikor előtte. Ugyan a nap fénye beszűrődött az ablakon, én mégis árnyakat láttam a sarokból kiemelkedni. Odakúsztak a földön felém, fel a zuhanyzó üvegén és ugyanazt a szörny alakot vették fel, amiket előző este boxoltam. Pont előttem voltak, betakarva az üvegajtót, de mivel nem akartam, hogy hozzám érjenek, igyekeztem őket olyan erősen pofozni, ahogy csak bírtam. Az egész üveg darabokra tört és szétszóródott a földön. Ott álltam elvágott kézzel a víz alatt, megbénulva, miközben szememmel a támadóimat kerestem. És akkor jelentek meg a kis barátaim.
Mindig is olyanok voltak számomra, mint a Predator című film lénye, de jóval kisebbek és kékes-szürke áttetsző színük volt. Pálcika formájuk volt, izmosak voltak. Mindig barátságosak voltak, gondtalannak tűntek, ám ezúttal valami baljós előérzetem volt. Láttam, ahogy a folyosón gyülekeztek, egy egész hadsereg, kis gépfegyverekkel és egyéb fegyverekkel a kezükben, ami valami szigonyhoz hasonlított.

Nagyon megijedtem. Végigszaladtam az üvegszilánkokon, és a fürdőszoba tolóajtaját gyorsan bezártam. Egy tócsa vér alakult ki alattam, ami a lábamból folyt ki, de nem éreztem semmit. Rémülve láttam, ahogy a kis Predátorok beszorítják a kezüket a fürdőszoba tolóajtaja és a keret közé és lassan kinyitják azt. Minden erőmet megfeszítve próbáltam visszaszorítani az ajtót a helyére, de mit sem ért. Erősebbek voltak, én pedig elvesztettet az egyensúlyomat az üvegszilánkokon. Úgy döntöttem, hogy megszököm. Áttörtem a tolóajtón, így még jobban összeszabdalva magam, a szoba pedig teljesen tele lett üvegszilánkokkal. Amikor kiszaladtam a bungalóból, a fényes napsütésre, a sokkolóan zöld fűre, a félelmetesen kéknek tűnő ég alá, minden vibrált és nagyon élénknek tűnt. A szobámban minden olyan valódinak tűnt, erre egyáltalán nem voltam felkészülve, aztán a függönyök végtelen rabságából hirtelen kikerültem a fénylő égbolt alá. Csak rohantam, teljesen pucéron, vérző testtel a Predátorok hadserege elől, akiket minden alkalommal láttam a vállam fölött, ahányszor csak visszafordultam. Előnyre kellett szert tennem, így beszaladtam egy másik bungaló nyitott ajtaján. Elbújtam az ajtó, majd egy szék mögött ahogy a Predátorok szépen lassan elkezdték megtölteni a szobát. Volt bent egy cseléd, aki ordibálni kezdett, ahogy meglátott engem. Még jobban üvöltött, amikor őt próbáltam meg élő páncélként használni magam előtt, hogy megvédjem magam kis üldözőimtől.
Újból menekülni kényszerültem. Teljes erőből rohantam keresztül a nyaralóhelyen, sarkamban az átlátszó hadsereggel. A főépület, vagyis a klubház hátsó bejáratához értem és bementem rajta az épület konyhájába. Mivel szédített a főzés és az ott folyó tevékenység látványa is, úgy döntöttem, hogy tovább megyek, egészen az előcsarnokig. Tele volt vendégekkel és a személyzettel. Arra emlékszem, hogy megragadtam egy jól öltözött, bőröndös üzletembert és őt is élő pajzsként akartam használni. Annyira együttműködőnek tűnt, hogy úgy érzetem, a segítségével távol tudom tartani magamtól a Predátorokat. De tévedtem. Végül elértek és elkezdtek felugrálni a lábamon és elkezdték megtölteni fegyvereiket. Az üzletember nem állt ellen, szabadon rázkódott a karjaimban, így behátráltam vele egy, a konyhához közeli szerszámos kamrába. Amikor kezdett nőni a tömeg, innen is kiszaladtam, hátul kifelé az épületből, majd végül sötétséget és menedéket találva meghúztam magam egy pajtában egy fűnyíró mögött, mire végre a hallucinációim elmúltak.
Elég nagy rumlit okozhattam, mert hamarosan megérkezett egy rakás nézelődő és a rendőrök is, akik aztán kérdőre vontak a rejtekhelyemen. Nem láttam többé a Predátorokat, viszont a rendőröknek ismét fel kellett idéznem, hogy hogyan kergettek végig a nyaralón. Túlzottan a szer hatása alatt voltam még ahhoz, hogy egy kis önkritikát gyakoroljak és megpróbáljam eltitkolni valahogyan a hallucinációimat. Még mindig nagyon bizarrnak tűnt minden körülöttem még akkor is, amikor Steven áttört a tömegen és odanyújtott nekem egy bemelegítőt.

Slash autója...

Maxim: Miért éppen Aston Martin Vanquish S?

Slash: Ez számomra az álomautó. A lehető legsötétebb színűt akartam, ami létezik. Valamint a "James Bond"-os idők óta tudat allatt vonzódom az Aston Martinhoz. Van egy régi játék Bond autóm, azt hiszem 1964 DB5-ös, mindenféle fegyverrel felszerelve.

Maxim: Leggyorsabb sebesség az autóval ezidáig?

Slash: 120 mérföld (kb. 193 km/h).

Maxim: Mi volt az első dolog, amit abból a pénzből vettél, amit az Appetite For Destructionért kaptatok?

Slash: Amennyire emlékszem, egy ház volt. A könyvelőm tanácsolta, hogy fektessem házba a pénzt, de nem bizonyult jó üzletnek, mert olcsóbban adtam el, mint amennyiért megvettem. Emellett vettem egy 1966-os Corvette-et, ami nem is volt annyira drága. Az első drága autóm egy 1989-es Porsche 911 Speedster limitált széria volt, de az is rossz befektetés volt.

Maxim: Ugyanolyan vakmerő a vezetési stílusod is, mint a gitárjátékod?

Slash: Még azelőtt elkezdtem vezetni, mielőtt iagzából tudtam volna, hogy hogyan is csináljam. Emlékszem egyszer egy barátom Pontiac Bonneville-jét vezettem a Sunseten olyan gyorsan, ahogy csak az autó bírta, épphogy csak kikerülve az utamba kerülő dolgokat. Egyszer csak egy éles jobbos kanyarral lekanyarodtam a Sunsetről, egy meredek lejtőre. Körülbelül 75 mérfölddel (120 km/h) haladtam azzal a nagyseggű autóval azokkal az óriási kerekekkel és majdnem leszedtem egy szembejövő autót, amelyik épp' az emelkedőről jött lefelé. 14 éves lehettem.

Maxim: Szóval mindenkitől elkunyeráltad az autót?

Slash: Igen, anyukámtól is elkértem a zöld Datsun 510-est, hogy Stevent és Axlt zenekari próbára vihessem.

Maxim: Törtél össze autót?

Slash: Még a bulizós korszakomban kölcsönkértem West Arkeen (nagyszerű dalszerző) barátom autóját. Egyik este azzal mentem haza egy buliból, de másnapra az autó eltűnt. De teljesen. Nem vontatták el, nem lopták el, egyszerűen csak eltűnt. Sosem találtuk meg.