Guitar One magazin-cikk

A Guitar One nevezetű rock magazin 2002. áprilisi számában jelent meg egy terjedelmes cikk a Guns n' Roses zenekar múltjáról. A cikk teljes egészének fordítása meg fog jelenni az oldalon a közeljövőben, melynek első részét itt olvashatjátok:

Üdvözlet újra a Dzsungelben!

Slash felidézi az "Appetite"-ot, a 80-as évek hosszúhajú, metálos korszakát és a vad Hollywood-i éjszakákat... legalábbis azokat, amelyekre emlékszik.

A Guns n' Roses legenda tele van legalább annyi intő jellel, mint ahány győzelemmel. Elegendő Duff McKagan hasnyálmirigy gyulladására, vagy Izzy Stradlin letartóztatására gondolni, amikor is egy repülőgép folyosólyán könnyített magán. Vagy arra, amikor Axl tömeghisztériát okozott egy stadionban, amikor egy fotós fényképeket csinált róla. De a gitárossal kapcsolatosan nem került napvilágra semmi hátborzongatóbb vagy tanulságosabb, mint a mostanában nyilvánosságra hozott történet, melyet Mike Clink, a zenekarral hosszú időkig együtt dolgozó producer mesélt el.

"Amikor először találkoztam a bandával, Slash egy Jackson gitáron játszott. December volt és nagyon hideg egy próbán a Hollywood-i S.I.R. studioban. Slash nem cserélte ki a húrjait, nem is tudom már mennyi ideje. Azt mondtam neki: "Tudod, a húrjaid halottak." Ő azt felelte: "O.K. Lecserélem őket." Elvonult egy sarokba és elvágta az összes húrt egyszerre. A gitár nyaka elhajlott. És attól kezdve soha többé nem lehetett újra behangolni. Iszonyú volt."

Nehéz volt elhinni, hogy Slash akkor már csak 2 hónapra volt attól, hogy feljátssza a következő 15 év rock életét meghatározó albumot. De még a kezdő gitárhősöknek is meg kell tanulnia a gitár karbantartását valahogyan. És a Guns n' Roses mindig is inkább a hideg, kemény tapasztalatokból tanult, mintsem a mások által mutatott példákból.

Tizenöt évvel később, még ma is hallható, ahogyan a brutális valóság hangsúlyozottan szakad ki a hangfalakból, akárhányszor lejátszuk az Appetite for Destruction-t. (És ha nem kezelteted magad időben, a pokol tudja mi vár még rád!). És ez a hang nem olyan gitárostól jön, aki nyugodtan lecserél egyenként minden egyes elhasználódott húrt. Ezek a hangok két olyan gitárostól származnak, akik mindent a lehető legegyszerűbben tesznek meg csak azért, hogy azután minél hamarabb újra zenélhessenek.

Véletlenül Slash és a csapat alulértékelt és sajnos elnyomott ritmus gitárosa, Izzy Stradlin éppen - évek óta először - együtt zenélt, amikor Slash-t azzal a kéréssel kerestük meg, hogy ossza meg velünk az emlékeit a legendás albumról, 15 évvel a megjelenés után. Jellemzően Slash nem időzött túl sokat a múltbeli sikereknél, szívesebben beszélt inkább arról, hogy Izzy-vel való újboli közös munkája rádöbbentette arra, hogy milyen megbecsülendő dolog is az a csodálatos hangulat, amely szinte kézzel fogható a néhány, közösen készített album hallgatása közben is.

Az exkluzív interjúban Slash emlékről-emlékre lépeget, mely emlékek elsősorban az első és legjobb Guns albummal kapcsolatosak. Részletezi, hogy hogyan vált hirtelen minden széppé, majd hogyan fordult minden az ellenkezőjére.

Guitar One: Gratulálunk a 15 éves évfordulóhoz. Végigfutott már az agyadon, hogy mindennek már 15 éve?

Slash: Tegnap jutott eszembe. De igazából nem számoltam.

Guitar One: Ki lehet azt jelenteni, hogy az Appetite for Destruction a kedvenc albumod?

Slash: Én nagyon szeretek zenélni, studioban lenni és koncertezni, ezért számomra minden albumnak meg van a maga szépsége. Mindenesetre nagy durranás volt számunkra, hogy felvehettük, de igazából nem éreztem, hogy mennyire jó, egészen addig, míg az élet nem igazolta azt. Amikor egy albumot készítek, akkor az csak az adott pillanatról szól. Amikor elkészült, soha többé nem hallgatom meg. Élvezem, hogy a studioban lehetek. Szóval mindig valaki más által elmondott történetekből alakulnak ki bennem emlékek az egyes albumokkal kapcsolatban.

Guitar One: De az volt a bemutatkozó albumotok. Ez sem tette emlékezetessé?

Slash: Az volt az első terjedelmesebb studio munkánk, amit közösen csináltunk, így az önmagában elég gáz volt. Ezzel párhuzamosan olyan sok dolog történt, hogy rendszerint hajnal négyig a studioban ültem, majd délre már újra ott voltam. Emellett nem volt lakásom, szóval egy igazi csavargó voltam, míg az Appetite-ot csináltuk. És olyan sok buli és őrültség járt még a rockzenekari léttel, hogy fogalmam sem volt, hogy ez az egész hová vezet. Megtettünk mindent, amit megakartunk tenni és kerültünk mindent, amit csak elkerülhettünk, bármi legyen is az. Így visszatekintve az egészre minden király volt és egy percét sem hagytam ki.

Guitar One: Volt valami követendő minta, amire azt mondtad volna: "Ha ilyen albumot csinálhatnék, nagyon boldog lennék" ?

Slash: Nem. Mindenki másnak lehet valami sztorja, de én csak a saját nevemben beszélek. Attól a pillanattól, hogy a banda megalakult, kialakult egy közeg is, amelyben mindenki azt játszotta, amit magával hozott és ami számára a zenét testesítette meg. A zenekar varázslatos közeg volt. Ezen éppen tegnap este gondolkodtam, mivel együtt jam-meltam Izzy-vel. Mindenki előjött a saját ötleteivel és senki sem kérdezgetett túl sokat. Szavak nélküli közösség voltunk - egy ösztön, ahol mindenki tudta, hogy hol kell hozzátennie magát. Nem nagyon volt üldögélés és elmélkedés azon, hogy ez a szám vagy az a szám mekkora siker lesz. Mi csak egyesítettük a dalokba mindazt, amit, mint egyének szerettünk. És ez magától jött, nem volt megbeszélve.

Guitar One: A zenekar egységesnek érezte magát ekkor?

Slash: Csak mi öten tudtuk volna ezt a zenekart csinálni egész L.A.-ben. Főleg abban az időben, mivel a '80-as évek a zene legrosszabb évtizede volt. [nevet]

Guitar One: Ami ugyebár azonos volt a közizlést sértő pop és a népszerűséghajhász rock csapatokkal.

Slash: Pontosan. Mindent utáltunk, ami körülöttünk történt és együtt süllyedtünk egyre mélyebre. Mázli volt, hogy így történt, de elkerülhetetlen is volt, mert egyénileg nem lehetett senki máshoz sem hasonlítani a zenekart, hiszen a bandán belül mindenkinek megvoltak a saját személyes irányvonalai. Végül is egymásra találtunk és ez volt az egyetlen összetétel, ami működött. Mindent félretéve, teljes erővel beleugrottunk ebbe a dologba. De ez nem volt megtervezve, magunkat adtuk. Csak saját albumot akartunk illetve jónak lenni abban, amit csinálunk.

Guitar One: És felléptetek az ellen, hogy a zenei világ milyen műanyaggá vált?

Slash: Nem, az nem arról szólt. Csak idő kérdése volt, hogy kiderüljön, hogy amit mi csinálunk az több, mint a többi szemét. És mi élveztük az állandóságot.[nevet]

Guitar One: A ti zenétek sokkal nyersebb, dallamosabb és blues-osabb volt, mint az a "fürgeujjú" stílus, ami az akkori L.A. ál-metál zenekarait jellemezte. Milyen reakciókat kapott a stílusotok?

Slash: Nem érdekelt mások véleménye. Valamikor úgy tituláltak, mint egy "fél évtizedes" gitárost. De a Hollywood-i zenei színpadon mi egy pimasz, különc zenekar voltunk, és ez az egész feledtette velünk a kritikákat. Csak azt szerettem játszani, amit nekem tetszett. Addig, amíg úgy gondolom magamról, hogy jól játszom, szart sem adok mások véleményére. A zeném minősége azonban mindig is foglalkoztatott. Olyan típus vagyok, aki mindig megkérdezi a show után: "Jól játszottam?". De sohasem értékelem a saját zenémet mások értékrendje szerint, csakis a sajátom szerint. Sohasem voltak szövevényes álmaim arról, hogy egy gitárhős vagyok.

Guitar One: Ehhez képest az lettél...

Slash: Volt egy olyan pont, amikor hívogatni kezdtek telefonon, hogy adjak interjúkat. Emellett Axl lett az énekes, én a szólógitáros és ez a kettős nagyon jellegzetessé vált. Innentől kezdve, mint gitárost ismertek, ami nagyon hízelgő volt. De mindig is jól kezeltem a dolgot, hogy én csak egyötöde vagyok egy király rock n' roll zenekarnak.
(folyt.)